Kétfélre tengeri malac létezik. Van egyszer az amelyik üvegkalitkában lakik, faforgácsban hempereg és szőrös. Nem sok köze van se a malachoz, se a tengerhez. Ugyanazért nevezik tengerinek amiért a kukoricát, ugyanis hajóval került először Európába. A malacokhoz pedig körülbelül annyi rokonság fűzi mint a lovakhoz.

Az igazi tengeri malacot ugyan még kevesebb, ugyanis valójában egy 'Scotoplanes' nevű tengeri uborka, amely 1000 méteres mélységekben túrja nagy vígan az iszapot. Viselkedését tekintve a párhuzam viszont kétségtelen: ideje túlnyomó része azzal telik, hogy töppedt lábain kóvályog fel-alá, és lapátolja magába az organikus anyagokban gazdag tengermélyi sarat.
Míg a szárazföldi gyesznók csak egyetlen erre specializált testrészzel, az orrukkal dolgoznak, neki mindjárt egy koszorúra való dagonyázásra termett kitüremkedés jutott.



A tengeri malac szereti a társaságot mind kívül, mind belül. Méretes csordákban járja a tengerfenéket, testüregeit pedig, több kevesebb egyetértésben, apró csigákkal és rákokkal osztja meg.

Amit a képen látsz az egy csiga. Egy csiga igéző szemekkel, amik rendkívüli színséma alapján pulzálnak. Ez lenne a megfelelője a szuper óriási aranyos cicaszemeknek a puhatestűek között, ha nem lett volna az a gonosz parazita kukac, ami ellepte ezt a szegény csigát az ő egészséges madárkaki reggelijével.





A kukac otthont csinál a csigus testében, és olyan anyaggal eteti meg, ami segít megőrízni a gazda állat szokásait, utána 2 kis zsákocskába tojásokat termel, amivel aztán feltölti a csiga szemeit, és ettől a szemei jól kidudorodnak.




A színnek és a pulzáló mozgásnak csak egy szándéka van, nevezetesen, hogy a környék madaraival közöljék, hogy a csiga úgymond szabad préda. A madár leharapja a csiga szemét, azt gondolván, hogy az valami ízletes csemege (valljuk be, hogy a madarak oldaláról nézve ez valóban így is van), aztán velük együtt nyeli le azokat.




A tojások túlélik az utazást a madár gyomrán és a kapcsolódó érzékszerveken keresztül, és a madár kakijával távoznak, ahol nyomorúságos életet teremthetnek a többi csiga számára is.

Még egy ok, amiért ne egyél madárkakit!

Valószínűleg a világ legjópofább parazitája ez a tengeri rák, amelyik a halak szájában rendezkedik be. Ez a kedves teremtény még kisebb korában, bepofátlankodik a hal kopoltyúján keresztül, és a kajamaradékokat hasznosítva él és gyarapodik.

Egészen addig a pontig, amíg kb akkora nem lesz mint hal nyelve. Ekkor ugyanis fogja magát, kilakoltatja a halszáj előző jogos tulajdonosát (a nyelvet), és kényelmesen berendezkedik annak helyén, hátsó lábaival a csonkba kapaszkodva.

A hal számára üdvözítő hír lehet, hogy új albérlője amúgy rendes, jólképzett szakmunkás, minden funkciót ellát amit egy normális nyelvnek tudnia kell, és ezen felül aranyos fekete gombszemeit mereszti a halat esetleg kifogó horgászra, hátha az úgy összeszarja magát hogy ijedtében mindkettejüket visszadobja a tengerbe.

Nem példanélküli eset a társbérlet sem, mely esetben a hal két cuki, pillogó nyelvimposztorral is büszkélkedhet.

A lustaság szimbóluma a lajhár, amiért ez az állatfajta keményen nem dolgozott meg, és ráadásul méltatlanul viseli ezt a címet. Bár azt gondolnánk, hogy ha valaki annyira érzi a rasztafárit, hogy amúgy barna bundája már inkább zöldes színű a benne megtelepedett algáktól, azt már nemigen lehet fölülmúlni restség dolgában. Pedig igen.

Ausztrália és Tanzánia partjainál ugyanis él egy hal, ami a következőképpen működik. Jó mélyen lakik, ahol a víznyomás sokszorosa a fennt megszokottnak. Ergo kevesen zaklatják. A testszövete szelatin állagú sűrű takonyhoz hasonlít, ami egy kicsit kevésbé sűrű a víznél. Így úszóhólyaggal sem kell szaroznia, magától lebeg az aljzat fölött. Ennek köszönhetően izmai gyakorlatilag nincsenek, egyetlen erőkifejtést kell tennie az életben, néha kinyitnia a száját, hogy valami arra sodródó kaja beleessen.

Mindezt egy olyan elementális letargiát sugárzó arckifejezéssel végzi, hogy valószínűleg leginkább ennek köszönheti, hogy még nem halt ki: az étvágyát is elveszi az embernek.

Sok hal van a tengerben, de kevés az olyan visszataszító fajta, mint emez itt. Az anyóshal mind külsőre, mind belsőre kellemetlen egy nőszemély. Szorongatott helyzetben sűrű, nyúlós nyálkával vonja be magát, és e módon sikamlóssá válva csúszik ki az őt fenyegető kéz illetve állkapocs szorításából. Ha ez nem működik elsőre, akkor az állat a feje tájékán csomót köt magára, és amit egy laza mozdulattal végigfuttat a testén mint harisnyána szemet. Ennek általában az a vége, hogy a testfelületén felgyülemlett összes taknyot támadójára testálja, ő maga pedig kereket old.

Ezt a manővert visszafele is képes alkalmazni. Magánál sokszorta nagyobb halak illetve dögök belsejébe szuszakolja be magát ugyanezzel a módszerrel, hogy utána addig rágja belülről az embert amíg neki jólesik.

A tengeri halászok nagy kedvence, ugyanis a hálókba bejutva a fogás egy részét felzabálják, a maradékot meg összegányolják. Mivel az állat testileg, lelkileg, és illemtanilag igen primitív, a természetudósok erősen fontolgatják, hogy nem sértő e halnak hívni, mármint a többi halra nézvést.

Egyetlen szolgálatott tett a bolygóközösségnek amire méltán büszke lehet: benne volt a keze a modern szemgolyó kialakulásában. Az első szemgolyós hal anyósa volt.